A vegán, aki meg akar enni egy grillcsirkét

„Én nem eszem húst, csak ha nagyon jól van elkészítve”

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vegán. Egy elkötelezett, tudatos, lelkiismeretes növényevő, aki reggelente zabkását fotózott, délben hummuszt posztolt, este pedig tofuval álmodott. Azután jött a grillcsirke.

Nem egy akármilyen grillcsirke. Ez a csirke karamellizáltan volt ropogós, rozmaringos-fokhagymás köntössel, olyan illattal, amitől még egy Buddha-szobor is megnyalná a szája szélét. A vegán megállt előtte, nézte, nyelt egyet – és megszólalt:
„Én nem eszem húst… csak ha nagyon jól van elkészítve.”

És voilà! megszületett a posztmodern etika újabb gyöngyszeme: a gasztroetikai relativizmus.

Ebben a világban, ahol a hitelességet az Instagram-filterek alatt tárolják, már nem elég „jót enni” – erkölcsösen kell fogyasztani. Az étkezés nem táplálkozás, hanem identitásprojekt. A kérdés nem az, hogy finom-e, hanem hogy hiteles vagyok-e tőle. És amikor a grillcsirke jobb érveket sorakoztat fel, mint a filozófia szakos diplomád, akkor bizony a hús elolvad a szádba – és az elveid is vele együtt.

A „flexitárius” ma már nem egy biológiai státusz, hanem kognitív állapot. Valaki, aki egyszerre érzi magát Gandhi reinkarnációjának és Jamie Oliver unokaöccsének. Aki képes hús nélkül élni – kivéve, ha tényleg nagyon ízléses a prezentáció.

És itt jön be a képbe a gasztrokarma.

A gasztrokarma lényege, hogy amit tegnap elítéltél, azt ma újrafűszerezve megeszed – és mindezt a megvilágosodás felé vezető út részeként. Olyan ez, mint egy újévi fogadalom, amit csak akkor tartasz be, ha nem csábít el egy borsos pecsenye. A gasztrokarma nem más, mint a belső ellentmondásunk kulináris manifesztációja – a bordásra sült ambivalencia.

Az erkölcsi konzisztencia korunkban már túl sok munka: helyette ott a gasztronómiai kivételesség, mint univerzális indoklás. „Nem eszem húst, csak ezt az egyet, mert a nagymamám receptje” – mintha a nagymama receptje morális amnesztiát osztogatna a disznótorban.

És persze, amikor a vegán belenyal a csirkébe, utána jön a bűntudat. De posztmodern bűntudat – ami nem sírást jelent a párnán, hanem egy #őszintepillanat posztot az Instán. A caption: „Ma ettem húst. Megbántam. De finom volt. Holnap újra kezdem. #önismeret #nincsítélet”.

Ez nem kognitív disszonancia – ez önismereti kalandpark. Egy olyan erkölcsi hullámvasút, ahol a moralitás biztonsági öve már régen leszakadt.

Mi lett az elveinkből? Kihúzzuk őket, mint egy szál szálkát, ha megakad a torkunkon. Átmeneti morál, mint a karácsonyi diéta – csak december 24-én, 25-én és 26-án nem működik. A többi nap meg elvi emberek vagyunk.

A vegán, aki meg akar enni egy grillcsirkét, nem hazudik. Csak szelektíven valóságos. Mint a házasságtörő, aki „nem hűtlen, csak amikor magányos”. Vagy a politikus, aki „nem lop, csak ha lehet”.

A hús nem probléma. A hazugság az. A szalonnaillat nem bűn – a hamis szentség az. És a legnagyobb probléma nem az, hogy valaki eszik húst, hanem hogy közben erkölcsileg különbnek hiszi magát attól, aki nyíltan megteszi.

Mert a világ nem attól lett ilyen, hogy vannak húsevők, hanem hogy vannak, akik megeszik a csirkét, és közben spirituálisan vegánnak képzelik magukat.

Ez a gasztrokarma. És ettől bizony… megfekszik a gyomrunk.