Az egyediség kultusza: miért lett a másság a legnagyobb klisé?

Avagy: hogyan lett a „légy önmagad” jelszavából tömegtermék

Ha van valami, amitől ma semmi sem különleges, az pont a másság. A világ tele van egyedi emberekkel – pontosabban: egyedinek öltözött emberekkel, akik úgy különböznek, mint az azonos logóval ellátott divatmárkák különböző színei. Mindenki más akar lenni, és ezért mindenki ugyanaz lesz. Egyen-másság. Személyiség, dobozban.

Az egyediség ma már nem állapot. Hanem árucikk. Termék a polcon, „önmegvalósítás” címkével. Vásárold meg, posztold ki, illeszd be a bio-dba. Egy kis spiritualitás, egy kis vintage, egy kis ADHD-önazonosság – és kész is a személyiséged.

A személyiség ma iparág. Úgy hívják: self-branding. Mintha az „önmagad” valami logó lenne, amit ki kell alakítani, gondozni, és rendszeresen frissíteni. A „légy önmagad” mára azt jelenti: csinálj magadból karaktert. Legyél karakteres. Legyél markáns. Legyél „valaki” – akkor is, ha semmi valóság nincs mögötte.

A személyiségipar ezt pontosan tudja. Ezért gyárt sablonokat:
– introvertált, de mélyérzésű művészlélek,
– spirituális, de laza,
– ambiciózus, de érzékeny,
– ADHD-s, de produktív,
– mágikus gondolkodású, de rendszeres pszichoterápián dolgozó.

És az emberek kiválasztják, melyik sztereotípia „ők”, aztán köré építik a stílusukat, a zeneízlésüket, a kapcsolati dinamikájukat. Mindez persze végtelenül „egyedi”.

Aki ma mássá akar válni, az leginkább egy sablon szerint mássá válik. Mert az igazi különbözőség: csendes. Nem hivalkodik. Nem keres követőtábort. A valódi egyediség nem szándékos. Nem választott. Hanem kicsúszik belőled – mert más nem vagy.

De ez nem eladható. Ez nem posztolható. Ez nem kompatibilis a személyes márkaépítéssel. A valódi egyediség sokszor diszkomfortos. Zavarba ejtő. Nem biztos, hogy jól mutat a feedben. És ezért senki nem akarja.

Így hát inkább választunk: különleges tetkót, szokatlan hajszínt, ellentmondásos idézetet. Mintha a különbözőség nem létezés, hanem külső attribútum lenne.

Itt jutunk el az igazi iróniához: az egyediség iránti kollektív hisztéria pontosan olyan csordaszellem, mint a múlt század szocialista egyenruha. Csak most mindenki máshogy egyforma.

Ma az a gyanús, aki nem akar egyedi lenni. Aki nem akar kitűnni. Aki egyszerű, halk, és nincs „sztorija”. Mert nincs trauma-narratívája, nincs kisvárosi coming outja, nincs újhullámos identitáskonstrukciója. Ők nem érdekesek. Pedig pont bennük lakik a valódi különösség.

Az igazi egyediség akkor jelenik meg, amikor nem keresed. Amikor nem akarod „megélni”, „felvállalni”, „reprezentálni”. Csak vagy. Mert nincs más, amit lehetnél. Nem más akarsz lenni – hanem egybeesel azzal, ami vagy. És ez néha nagyon más. Néha nagyon hasonló. De sosem megcsinált.