The Triumph of Publicplace Buddhism

Van az emberiségnek egy sötét, de megmagyarázhatatlan vonzalma a bölcsesség-komposztálás iránt. Eljött a kor, amikor az univerzum minden rejtélye végül két mondatos motivációs szalagcímmé zsugorodik, s ha Buddha leülne a lótuszülésben, csak azért tenné, hogy jobban mutasson a PowerPoint-prezentációkban. Az aranykort elnyelte az aranyozott betűtípus: minden igazság idézetformát ölt, minden tanítás pontokba szedett, Instagram-kompatibilis érintéssé szublimálódik.

Vegyük csak elő a közhely-buddhizmus kedvenc aforizmáit! „A boldogság benned van.” „Minden út önmagadhoz vezet.” „A mosolyod a legszebb dolog, amit viselhetsz.” Sőt, „Csak engedd el!” Még a zen minimalizmus is bonyolultabb annál, mint ahogyan ezeket a szólamokat a mantramalmokból darálják. A valóságos Buddha tanításai között már keresni sem érdemes az ilyen bőrbe húzott lélekvitamint, de a spirituális gyorséttermek naponta több kilóval adagolják a fogyasztónak, méghozzá diétás, laktózmentes, posztolható formában.

Mert ma már nem elég csak élni – Buddha szerint is fejlődni kell! Ha nem fejlődsz, hát legalább érezd jól magad a jelenben, de ha ott sem, akkor legalább rakj ki egy idézetet a hűtőre, hogy a tudatosság mindig szem előtt legyen, miközben margarint kensz a pirítósodra. A Buddha-idézetekből spirituális „bátorító szendvicsek” készülnek: két szelet önámítás közé csúsztatva a valódi ürességet, minden harapásnál egy falatnyi motivációs placebo.

Az igazi tragédia azonban nem az, hogy a közhelyesség ellepte a bölcsességet – hanem hogy már fel sem tűnik.