Mikor lett a ‘nekem ez bejön’ az önismeret helyettesítője?

Avagy: a „like”-gomb vallása és az ízlés-dopamin kereszténysége

Valamikor az idők hajnalán az ember tetszése még egy folyamat volt. Megfigyelés, érlelés, értelmezés. Az ízlés: tapasztalásra épült. Az értékítélet: belső párbeszédre. A „tetszik” szó kimondása: egy gondolkodás utolsó mozdulata volt, nem az első reflex.

Aztán jött a digitális világ. És a reflex lett az új gondolat. A tetszés gombnyomásnyi ideig tart. Egy ujjsuhintás az egón. És már érzed is: valami bejött. De mi? És hova?

A közösségi média kora nem tűri a komplexitást. Ott az igazság 1 biten zajlik: tetszik – nem tetszik. Bejön – nem jön be. És ha valami bejön, az azonnal önazonossá válik. Megosztod, felvállalod, címkét rendelsz hozzá: „Ez én vagyok.” Mert érzed. Mert instant. Mert gyorsan dopamint szabadít fel.

De itt kezdődik a baj:
az érzelmi tetszés és a belső megértés nem ugyanaz.
Az első: örömreflex.
A második: önismeret.

És a modern kor: az elsőre szavazott. Totálisan.

Bejön = ismerős = biztonságos

A legtöbb, amit ma „tetszésnek” hívunk, valójában ismerősségre adott válasz. Ha már láttad korábban valahol, ha emlékeztet valamire, ha nem zavarja meg a kognitív egyensúlyod – akkor tetszik. Ez a mentális kényelem ízlésnek álcázva.

Ezért van az, hogy egy igazán új, mély, formabontó élmény nem „bejön”, hanem először megzavar. A valódi szépség nem udvariasan köszön be – hanem felkavar, kérdez, csöndbe nyom, feszültséget kelt.

Ami elsőre „bejön”, az gyakran csak simul a már meglévő elvárásaidhoz.
Ami valóban értékes – az kilóg. És ettől nem mindig kényelmes.

Az önismeret helyére lépett like-szertartás

Egyre többen vannak, akik saját magukat nem belülről értik meg – hanem a tetszési preferenciáikból építik össze.
– „Én vizuális típus vagyok.”
– „Nekem az ilyen zenék jönnek be.”
– „Az a könyv nagyon én vagyok.”
– „Ez a film az én világom.”

Valójában ez nem identitás – csak ízlésre rétegzett identitásmaszk. A valódi önismeret nem azt kérdezi, mi tetszik – hanem azt: ki az, aki tetszést érez?
És miért?

De ez túl sok. Túl mély. Túl lassú. Inkább egy gyors like. Inkább egy bejegyzés arról, hogy „ez az idézet megváltoztatta az életem”. Egy napra.

Ha valami jól esik, akkor igaz?
Ha valami szép, akkor jó?
Ha valami bejön, akkor fontos?

Ez a kérdés már régóta nincs feltéve. Mert az ízlés – egykor a lélek iránytűje – ma már dopaminmérő applikáció. Nem rezonanciát keres, hanem megerősítést. Nem nyit, hanem visszatükröz.

És ezért lehet az, hogy egyre többen érzik úgy: elvesznek. Mert a „tetszés” nem vezet befelé. Csak körbe.
A tetszik-gomb nem ajtó.
Csak egy forgóajtó a saját tükröd körül.